Köztudottan a pánikbetegségre az ördögi mivolt a legjellemzőbb. A csapda. Amely önmagát tarja fogva. Nincs kiút, csak beút. Mint egy fekete lyuk: beszippant. A pánikbeteg a pániktól pánikol. Attól fél, hogy majd félni fog, és ettől már most fél. Egész(en fél). Önhajánál magamagát kihúzni esélye annyi, mint epsoni derbin a debreceni párosvirslinek futamot nyerni.
Nohát ilyen virsli, izé, ilyen pánikbeteg ez a kárpátaljasi magyar irodalom. Nincsen neki semennyi kiútja se a provincializmusból, mert mihint valami nem sárhozragadtat akarna produkálni, azonmód páni félelem veszi magát rajta úrrá, tudniillik hogy úgysenem fog sikerülendeni ez az attrakció nekie, lévén hogy már legutóbb se nem sikerült, akkor csak ugyanolyan kis provinciális nyomoroncság sikeredett, nagyképű kollégák meg jól lesajnálták, buta maszturbolencia lett belőle öncélú vitának általa.
Pánikol tehát az írni vágyó kárpátaljasi atyafi, és végül se írni nem tud a pániktól sármentesen, se a saran azon szép önvalójában nem tudhatja már megénekelni. Marad a görcs, az irodalmi pánikbetegség és a rettentő agorafóbia, ha le kell írni azt a nevet, hogy Esterházi. Nem is sikerülhet.
Azonközben pedig irodalmi Inter Ferenciák vonagolnak szerteszét a magyar-ugor ugaron. Gyógyulj, pánikbeteg kárpátaljasi magyar irodagyom! Jön az elefánt, jön, megszagol!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.