feLugossy László

SPONTÁN VÁLOGATÁS (1999-2017)

- Godot Galéria - Totális jelenlét -

Megnyitó: 2017. január 20-án 19 órakor
Megnyitja: feLugossy a Távolból
Megtekinthető: február 11-ig keddtől péntekig 9 és 14, szombaton 10 és 13 óra közt

Totális jelenlét

„Vannak helyzetek, amikor a jelenlét és a más helyen tartózkodás összhangja tökéletes mély értelműséget jeleníthetnek meg, ha az eredőt, a közös nevezőt érzékenyen félretesszük. Tetemes mennyiségek a minőségek sziporkázó arányában. Lehetek-e annyira elvont, hogy fizikai jelenlétemet másképpen és jámborul is képviseljem?”  (A jelenléti hűség kedvérért)
 
A Godot Galéria 1999 óta létezik. Ezért a galéria egyik legfontosabb művészével úgy döntöttünk, hogy 19 művet válogatunk ki tőle az elmúlt 19 esztendőből. Ezeket láthatják most.

fe Lugossy László kezdetben fényképészetet tanult. A képzőművészet mellett filmmel, irodalommal és zenével is foglalkozik. Alapítója a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak, 1980–1986-ig az A.E. Bizottság zenekar tagja. Létrehozza az Inkaszámtan alkalmi társulatot (1983), barátaival megalakítja az Új Modern Akrobatika music-performance (1985–1992) és a Batu Kármen zenekart.  A képzőművészettel 17 éves kora óta foglalkozik. A 60-as évek közepén ef Zámbó Istvánnal Kecskeméten egy klubot hoztak létre, ahol kiállításokat, irodalmi esteket, beatkoncerteket szerveztek és azokban közreműködőként fel is léptek. Ekkor született meg a 1968-tól 1977-ig rendezett szentendrei szabadtéri kiállítások ötlete is. Korai kecskeméti évei alatt Tóth Menyhért festészete volt nagy hatással rá. A 70-es évek elejétől állít ki rendszeresen. A modern művészetről alkotott elképzeléseit ösztönös művészeti kifejezésekkel való kísérletezéssel tágítot ta. A kollázstech-nika felhasználásával rajzol, fest, fotót applikál, videófilmet készít, emellett költői szövegeket is ír. Munkásságában szorosan összefonódik a képzőművészi kifejezés a költészettel, zenével és mindenféle kreatív tevékenységgel. Kezdeti, kísérleti időszakában vált művészetalkotó tevékenységének leg-meghatározóbb vonásává a szabad, természetes és spontán megnyilvánulás. Képi fantáziában, ötletekben oly gazdag, hogy munkásságát nem lehet egymástól elkülöníthető korszakokra osztani, legfeljebb technikai szempontból beszélhetünk bizonyos képciklusokról (Finom c. sorozat, Azonos lények, különféle szenvedések c. sorozat). A kelet-európai underground avantgarde tipikus képviselője, aki felfogásban, minőségben és megjelenési formában egyaránt új műtárgytípus megteremtésére törekszik. Gyakran leegyszerűsített, neoprimitivista stílusban dolgozik, de a hagyományos műfaji kereteket átszakító művészeti kísérletein belül hangköltemények, nyers-hús-kompozíciók, happeningek, performance-ok, ready made-k, objektek, environment-ek is jelzik sokrétűségét. Stílusában a pop art direkt tárgykultusza gyakran keveredik a grafittik szókimondó szexuális jelképrendszerével is. A magyar művészetben egyedülálló őszinteséggel tálalja fel - mindenféle illúziótól és szemérmességtől mentesen - a legnyilvánvalóbb dolgokat, amely a ma legvalóságosabban létező kelet-európai, fejlődésben visszamaradt társadalmak jellemzője. ~ a jellegzetesen földközeli paraszti és kispolgári világ, a kiürült folklór és a másodosztályú modernizmus keveredéséből egy sajátos, asszociációkban gazdag univerzumot épít fel (Háztáji szeánsz, Nemzetközi haldokló). Az egyedi műalkotás létrehozása helyett célja a tárgyak lappangó erejének megmutatása. A lepusztult külvárosi környezet banális tárgyaiban, a háztáji állat ok, a konyha, a nejlonszatyor, a hidegen villózó neoncső, a szakadt fólia és a vadonatúj, csillogó alumínium vizesvödör stb. eklektikusan összetákolt maradványaiban ősi, archaikus értékeket keres. A hétköznapi lét hulladékaiból a harmadik világ kultikus-mitikus asszociációi mintájára teremti meg ritualizált közhelyszituációit. Művészetében a tárgyi hordalékok asszociációi mítoszként és ellenmítoszként egyaránt értelmezhetők. A jelképek és banalitások keveredését, elhanyagolt trágárságát és zilált tákoltságát kíméletlenül és mégis szeretetteljesen laza, nyájas és elfogadtató módon tárja szemünk elé a művész. Dadaista művészelődeitől, Tristan Tzarától és Marcel Duchamp-tól különbözve nem provokálni, inkább hatni kíván, amikor az élet láthatatlan dimenzióit teszi láthatóvá. - artportal.hu

a felső képen: fe lugossy lászló: akt kívancsiskodókkal

alább: önarckép spatulával

Jósvai Péter írásából - részlet

feLugossy László – a dimenzionista

feLugossy Lászlót (fenomén Lugossy) mindenki Lacaként ismeri, ami nem ugyanaz, mint az egymást keresztnevükön szólító hírességek esetében. A „Laca” feLugossy belső használatú neve azok számára, akik már egyszer-kétszer megfordultak a világában. A Laca, mint egy személyiségre utaló, ahhoz valamilyen szinten közelítő jel az óvodában, egyáltalán nem azonos Lacával, de kitűnően használható arra, hogy utaljunk a fantasztikus jelenségre.

Laca művészete végtelenül egyszerű, ugyanakkor végtelenül komplex világ. Eszméletlen intenzitással, sebességgel közlekedik, egyetlen másodpercet sem veszteget el, mindig direkt, közvetlen kifejezésre törekszik, a legrövidebb utat kedveli. Kívülről nézve szürreálisnak tűnik, amit látunk, és józan ésszel mérlegelve leginkább ez a címke dukál neki, ám nyilvánvaló, hogy ez egy kegyes félreértés mindkét fél részéről. Hogy hogy kerülnek bele olyan elemek a „szövegeibe”, mint „gyorsírni, gyorsírni, nem szájba rágni”? Javaslom, ne gondoljunk valamiféle áttételes kifejezésre, burkolt kifejezésre pedig végképp ne. Laca konkrétan tanult gyorsírni, tehát ez számára nem egy jól hangzó karakterlánc, egy esernyő egy varrógép alatt, hanem az, ami. Valódi, saját élmény, amit egy adott pillanatban egy expresszió egyik „betűjeként” használt.

Festményeit ugyanez a közvetlen kifejezésmód jellemzi – természetesen. Bizonyára vannak olyan alkotók, akik műveiket az egyszerű szinttől juttatják el a minél komplexebb szintekre, míg végül kiadják a kezük közül, de Lacánál ez (legalábbis sejtésünk szerint) éppen fordítva működik. Úgy tűnik, Laca művei születésük során a legbonyolultabb állapottól, a formátlan, megfoghatatlan, ősi és állatias, leírhatatlan lüktetéstől jutnak el a végül már emberi befogadásra is alkalmas, legegyszerűbb, kozmikus értelemben véve legpraktikusabb formáig – amikor Laca már nyugodtan leveheti róluk a kezét.

Festményein nem nőket és férfiakat látunk, hanem lényeket – illetve világokat. Minden lény egy világ, egy dimenzió, amely változatos módon kapcsolódik más világokhoz, más lényekhez, dimenziókhoz, s gyakran magában is hordoz világokat, lényeket, a legkülönfélébb módokon. Laca festményeiben utazva szédítő dimenziókon utazunk keresztül-kasul, ő pedig, mint egy pszichokozmikus Sztalker kalauzol, szuggerál, röpít minket végig a pályán. Utazásunk, tripünk során az emberélet, világunk, belső univerzumaink valós működését, természetét tapasztalhatjuk meg, térképezhetjük fel, s közben a menetszél szemeinket tartós csillogással ruházza fel – mintegy szuvenírként. Történéseket, állapotokat, eseményeket látunk – illetve élünk át a szemünk által beolvasott univerzális vizuális nyelven formázott közlés révén. Amikor megállunk egy festménye előtt és szétnyitjuk a pupillánkat, hogy belépjünk a feltáruló világba, dimenziók kombinációi tárulnak fel. Amikor egy pár ezer éves zsokéról készült bronzszobor mellett állunk, akkor sem arra vagyunk kíváncsiak, hogy hogy nézett ki az illető zsoké, nem ezt az infót akarjuk az élménykosárba tenni. Egy fokkal tágabb keretben szemlélve, érzékelve a szobrot (kifejezést) valójában azt szippantjuk magunkba, hogy milyen érzés lehetett – ami egy egészen más dimenzió. Milyen érzés lehetett ennek a zsokénak a bőrében, a zsoké barátnőjének vagy barátjának a bőrében (értsd: dimenziójában), a szobrot létrehozó művész bőrében. Ugyanolyan kozmikus mintavétel ez, mint amikor magazinok lapjait forgatjuk bambán. Milyen érzés lehet? Milyen érzés az élet?

És vajon mire törekszik Laca, amikor létrehoz egy művet? Arra-e, hogy mint egy sci-fi író, minél változatosabb világokat és azok minél különlegesebb kombinációit hozza létre? Ezzel kapcsolatban nagyon komoly kétségeink vannak. Laca, úgy tűnik, sokkal inkább egyfajta rekurzív science fictiont hoz létre, aminek nem az a célja, hogy variációkat készítsen egy-egy „élményre”, fenomenonra, és közben mindenki tisztában legyen vele, mint egy űrmozinál, hogy pl. a sarki hentes ihlette a 19 karú, elcsavarható fejű bajuszos alakot. ő ehelyett pont arra törekszik, hogy a látszatból visszafejtse magát az illető fenomenont, és kozmikus értelemben praktikus nyelven, struktúrában érzékeltesse nézőivel. Arra törekszik, hogy a látszatból, a hétköznapi, felszíni látszatból visszafejtse magát az eredeti élményt.