Valaminő avantgárd kiállítás tervezése egy pálmaházban vagy télikertben nagyon izgalmas lehetőség lehet, hiszen a télikert környezete önmagában is egyedi atmoszférát teremt. Íme Alberd Yollaka néhány ötlete arra nézvést,  hogyan lehetne kihasználni a növényház sajátosságait és egyedi hangulatát egy avantgárd kiállítás keretében:

Fényjáték és installáció a fenntarthatóság jegyében

Ez a művészeti forma gyakran kísérleti jellegű és az új technológiák feltárásával foglalkozik. Yayoi Kusama „Infinity Mirrors” című műve például végtelen tükrök labirintusát hozza létre, amelyben a nézők elvesznek. James Turrelltől a „Roden Crater”** egy hatalmas krátert imitál az arizonai sivatagban, Brian Eno „The Ship” munkája egy fény- és hanginstalláció, amely egy hatalmas, felfüggesztett gömbből áll, amely változó színű fénnyel van megvilágítva.

Egy időszaki kiállítás erejéig ennek az installációnak nemrégiben a Bécsi Növény és Pálmaház adott helyet - a fenntarthatóság jegyében.

Kétségtelen, hogy a valamelyest avantgárd hatású fényjátékok és installációk lenyűgöző és elgondolkodtató élményt nyújthatnak. Lehetővé teszik a nézők számára, hogy új módon lássák a világot, és kihívják őket a valóság észlelésén. A télikert általában sok természetes fényt enged be, ami ideális alapot jelenthet fényinstallációkhoz és fényjátékokhoz. Különböző üvegek, tükrök és áttört fények segítségével érdekes optikai hatásokat lehet létrehozni.

Környezeti hangok és modern zenei installációk

Egy üvegépületbe a külső hangok könnyebben behatolhatnak, és ezt ki lehet használni egy hang- vagy zenei installáció keretében. Például hangszerek, hangrögzítések vagy akusztikus eszközök használatával egyedi környezeti hangélményt lehet létrehozni.

Az avantgárd művészet gyakran arra törekszik, hogy az alkotások és a nézők közötti határokat elmosó interakciót hozzon létre. Egy télikertben lehetőség van interaktív installációk vagy performanszok szervezésére, ahol a látogatók aktívan részt vehetnek az alkotási folyamatban vagy az előadásban.

Természet és művészet, fenntarthatóság

Minden pálmaház olyan tér, ahol a természetes és mesterséges elemek harmonikusan egyesülhetnek. Az avantgárd művészetben gyakran hangsúlyozzák a természettel való kapcsolatot és az emberi beavatkozás nyomait a természetben.

Egy Budapesten megrendezendő kiállításon például olyan műveket lehetne bemutatni, amelyek a Fővárosi Növénykert természetes és épített környezetét ötvözik, vagy olyan alkotásokat, amelyek a télikertben élő növényekkel és állatokkal interakcióba lépnek.

Avantgárd, neoavantgárd, posztavantgárd

Bevezetés

Az avantgarde, a neoavantgarde és a posztavantgarde fogalmak a művészettörténet jelentős korszakait jelölik, melyek jelentős hatással voltak a kulturális és művészeti paradigmák alakulására. Ezek a mozgalmak a hagyományos esztétikai normák és társadalmi konvenciók kihívásával jellemezhetők, mindegyikük egy-egy különböző történelmi és kulturális kontextus terméke.

Az avantgárd jellemzői és történeti áttekintése

Az avantgarde a 19. század végén és a 20. század elején jelent meg, elsősorban Európában. A mozgalom alapvető célja a művészet és az élet szorosabb összefonódásának elősegítése volt, a hagyományos művészeti formák és intézmények radikális elutasításával. Az avantgarde jelentős alkotói között találjuk például Kazimir Malevics és Marcel Duchamp művészeket, akik új utakat nyitottak a művészetben.

A neoavantgárd kibontakozása

A neoavantgarde a második világháború után jelent meg, mint az avantgarde eszméinek újraértelmezése és továbbvitele. A mozgalom célja a művészeti határok bővítése volt, új médiumok és technikák bevonásával, mint például a performansz, a happening, a konceptuális művészet és a médiaművészet.

Fő irányzatok és művészek

Performansz: Olyan művészek, mint Allan Kaprow és Yves Klein, akik az élő előadásokat és az improvizációt használták fel a művészet és a néző közötti határok feszegetésére.
Konceptuális művészet: Művészek, mint Sol LeWitt és Joseph Kosuth, akik a műalkotás ötletét és kontextusát helyezték előtérbe, ellentétben a fizikai objektummal.

Ez a korszak továbbra is kritikus álláspontot képviselt a társadalmi és kulturális normákkal szemben, és elősegítette a művészeti gyakorlatok demokratizálódását.

Dalí "A szürrealista alkotásmód magas esztétikai szintre emelésével egyszerre nyitott és tetőzött be egy korszakot." Ez a mondat a magyar Wikipédia egyik első megállapítása Salvador Dalí i Domènech katalán-spanyol festőművészről. A megállapítás állítólag az Alkarpatraz egykori mentorától származik, aki erről pécsi performansza okán számolt be.

Az alábbiakban a Papiruszportál megszűnése miatti bánatunkban idézzük meg az őrült zseni alakját egy ott elérhetetlenné vált írás jogosultság nélküli közlésével.

Salvador Dalí (1904–1989) – Őrült vagy zseni

írta Szarka Evelin

„Az a fontos, hogy terjesszük a zűrzavart, nem pedig az, hogy kiküszöböljük."

Használati utasítás piktorokhoz: Tagadhatatlan, hogy a jó festő nyáladzik. Ez lehet a figyelem összpontosításának eredménye, de akár azé is, hogy elégedett a szeme előtt megjelenő látvánnyal – amitől egy átlagos halandó nyálelválasztása nem feltétlen indul meg. Továbbá: „Az igazi festő képes kell legyen még a fosztogatás és lázadás közepette is türelemmel másolni egy körtét.”[1]

A figuerasi művész fivére agyhártyagyulladásban korán meghalt, ezért édesanyja elkényeztette az ideges természetű gyermeket. A kis Dalí hatévesen szakácsnő, hétévesen Napóleon szeretettvolna lenni. Már gyerekkora óta hitt lángelméjének csalhatatlanságában, ezért másságát a közösségből kiemelkedő zseni, a „művészi én” különlegességével magyarázta. Megváltó voltát nevéből eredeztette, hiszen a spanyol salvador szó megmentőt jelent.

Jóllehet ki nem állhatja az állatokat – mert mozognak –, a tökéletesség példaképét a disznóban látja, aki nem hátrál meg a kor mocskának közepette: „Jómagam fejedelmi sertés vagyok." Az állatokkal szembeni egészségtelen magatartására jó példa, hogy ötévesen konzervdobozba zárt egy sebesült denevért, melyet később elleptek a hangyák, ő pedig hangyástul a szájába tömte a már rothadásnak indult tetemet.

Papi iskolában kezdte tanulmányait, de már ekkor is a festés érdekelte, korai kubista képeit Barcelonában állította ki a Madridban bohém életet élő művész. A képzőművészeti főiskoláról való kicsapatás után ismerkedett meg az eddig még csak folyóiratokban látott szürrealizmussal. Megismerkedett, de nem azonosult velük: „A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok."

Bár Dalí viselkedése és fékezhetetlen nevetőgörcsei meghökkentették a szürrealistákat, vitalitása frissítőleg hatott a mozgalomra, s a csoporton belül is hamar méltó elismerés övezte személyét. A költő Paul Éluard és felesége, Gala látogatása alkalmával beleszeret az asszonyba, aki a festővel marad, támasza és múzsája lesz.

Az eszményi nő(?)nemű? Arca elviselhetően kellemetlen kell legyen, hogy érzékinek nevezhessük. Bár magasztalja a nőket, és vitathatatlan szerepüket a férfiak életében nem vonja kétségbe, így vélekedik: „a nő a férfi elhülyítésének isteni forrása”. Majd a belső értékekre utalva ezt írja: „a női lélek minősége egyenes összefüggésben van a nyelve hosszúságával”. (Vajon, miből vonta le ezt a tanulságot?) A női test szépsége lenyűgözi, a feminin intelligenciában azonban nem hisz. Szerinte a gyengébbik nem természeténél fogva nem képes az alkotásra. Ezért intellektuális szempontból homoszexuálisnak vallja magát – ezen a téren inkább a férfiakhoz vonzódik. [2]

A kihívó magatartású, színészkedésre hajlamos, jó beszélőkéjű Dalí az irracionalitás apostolaként lépett fel. Személyes megrögzöttségei és lelki önéletrajza festészetének témája, a realista illuzionizmus konvencionális technikái segítségével szokatlan és nyugtalanító, sokszor nyílt szexuális utalásokat felvonultató látványt produkált műveivel.[3]

Sosem értette a „megdöbbentően normális” embereket. Úgy érezte, a legszigorúbb konformizmus szabályai szerint élők nem lehetnek egyéniségek. Példaként hozta fel a vonatkisiklások esetét. „Sokmilliónyi vasútvonal hálózza be az öt földrészt, és oly kevés vonat siklik ki. Végtelenül szerény az ilyesmit kedvelők és előidézők aránya az utazni szeretőkhöz képest, akik kiélik szenvedélyüket."

A könyveket sem szíveli, bár jómaga többet is ír. Gala gyakran megrótta Dalít, miközben úgy belezte ki a könyveket, mint a rákot. Míg felesége szerint a könyvek szentek, a festő kitépte a lapot, ami érdekelte, ha pedig valakinek ajánlott egy könyvet, egyszerűen odaadta a borítóját. Csak olyan írást olvasott, amit nem értett, így a szöveg számtalan értelmezését tudta elképzelni.

Sokszor írja, hogy teste egy zseni lakóhelye. „Azzal teszem a legnagyobb szolgálatot annak, aki könyvet ír rólam, hogy minden áldott alkalommal seggbe rúgom, amikor találkozunk. Ha tűri, akkor érdekli a dolog. Ha nem, nem érdemli meg, hogy megcsinálja."

A szerénység nem kifejezetten az ő műfaja. Ragyogóan tud előadni, sokáig, lelkesen és könnyen képes nyilvánosság előtt beszélni, de kizárólag akkor, ha szorít a cipője – teszi hozzá. Így kénytelen járkálni, hogy jobban bírja a szűk cipő okozta kellemetlenségeket, e módon pedig könnyebben gondolkodik.

A spanyol polgárháború és a második világháború előérzete menekülésvágyat ébresztett a művészben egy konfliktusmentes világba.

Ettől kezdve Dalít képeinek anyagi értéke kezdi el foglalkoztatni igazán. Nevének betűiből találóan a következő anagrammát alkotta: „Avida Dollars” (dollárvágy). „Már gyermekkoromban elhatároztam, hogy könnyed multimilliomosként vágok át az életen." A festő szerint minden eszközzel, bármilyen módszerrel megengedett a pénzkeresés, akár a lopás vagy a plágium is szóba jöhet. A médiát: a televíziót, a mozit, a sajtót, az újságírást használja fel „orvul” a művész, hogy őrült hóbortjaival megnyerje a tömegeket.„Minél több hülye fut Dalí után, annál drágábban kelnek el a képeim."

Imádja a magatartási pózokat, a színpadias megnyilvánulásokat, ezt a „viselkedés művészetének” nevezve az 1960-as években divatot teremt. Az 1936-os londoni szürrealista kiállításon búvárruhában, két fehér egérrel jelent meg – ám a ruha légmentesen lezárt, a művésznek pedig légzési zavarai támadtak (a közönség már erre is azt hitte, hogy csak vicc).

Dalí minden területen próbált nagy lenni. Számára az élet az ihlet nagy laboratóriuma volt, újabb és újabb módszereket kísérletezett ki, hogy minél pontosabban másolhassa álmait. Esténként egy vásznat helyezett az ágya közelébe, hogy elalvás előtt sokáig bámulva a szövetet álmaiban megjelenjék a festendő kép. Még kézigránátot is robbantott munkái felett, hogy megfigyelje a következményeit. „Néhány kísérlet érdekesebb a belőle születő képeknél".[4]

(L)enni vagy nem (l)enni? A kulináris élvezetek rabja az életet a levegő börtöneként ábrázolja: „Az élet belégzés, lélegzés és kilégzés." Isten cél nélkül teremtett: neki is el kellett valamivel foglalnia magát. Ha tévedett, javított, kitörölt egyes fajokat, piszkozatokat készített, s egyszer csak megszületett az emberi lény. „Váratlan siker.”

Dalí, bár állítja, hogy mindent Isten talált fel, ő a legfőbb teremtő, azt is mondja, hogy az értelem mindig ellenkezik a teremtéssel. Ezért ő rossz festő és hitvány művész, hiszen túl fejlett az értelme. Valóban rossz festő, írja magáról, mert csak nekik adatik meg a hosszú élet. Ha egy művész eléri a tökéleteset[5], másnap meghal. „Kedvező előjelként Dalí minden évben elkövet egy hitvány képet, így még legalább egy évig élnie kell, hogy csalhatatlan mesterré váljon. A remekműből nincs más kijárat, csak a halál. Szívesebben élek tovább és festek gyatra képeket." Ő nem halhat meg. Úgy gondolja, ha közel a vég, az utolsó pillanatban mégis elrendeződik minden. Ha valóban hinne az elmúlásban, a szorongástól egy falatot sem tudna lenyelni, és állandó rettegésben élne. Ha viszont mégis létezik túlvilág, és neki is oda kell kerülnie, akkor nem árt jóban lenni az égiekkel, „akkor feltétlenül követnem kell egy bizonyos előírásszerű viselkedést, hogy ott legalább a minimális biztosítékom meglegyen".[6]„Az a gondolat, hogy alakot válthatok, őszintén bevallom, kellemetlenül érint." Az elmúlásban is nagyot kívánt alkotni. Egészen 1989-ben bekövetkezett haláláig hitte, hogy teste hibernálható lesz az elveszett paradicsomban.

„Vajmi kevéssé érdekel, hogy festőnek, televíziósnak, vagy írónak tekintenek. Az a fő, hogy létezzék egy Dalí-legenda, még ha nem is értik, sőt, akár lehet teljesen hamis."

A nagyság iránti vágy mindannyiunkban benne van. Valakiben csak pislákol. Valakiben erősebb. Valakiben dalísan van jelen. És van, aki vállalja is. Ezáltal válik Salvador Dalívá. Egy tehetséges, szeretni való őrültté.

Dalí a bajuszról

Dalí feltűnő bajsza, arcának ékessége kitüntetett figyelmet kapott a művész életében. Hírességében talán csak Agatha Christie belga detektívének, Hercule Poirot-nak a bajsza vetekedhet vele. E büszkeségének kiváltságos helyzetét, szabadságát jól jellemzi a gondolat: „Egész testem a ruhámba van zárva. Csupán a bajszom áll ki."

Megtisztelő feladat jut e kis arcszőrzetnek: „Két őrszemként felállítva a bajszom személyem bejáratát védelmezi".

Dalí bajszának története is van. Íme: A festő nem dohányzott, és elhatározta, hogy a dohány helyett a jóval egészségesebb bajusznövesztést választja. Ennek ellenére, ha dohányzó társaságban jár, mindig van nála egy értékes cigarettatárca Fabergé aláírással, ha esetleg megkínálják dohánnyal, ő is illedelmesen fel tudja ajánlani a tárca tartalmát. Ám dohány helyett Dalí sok kis bajuszt hord benne, s ebből kínálgatja barátait: „Bajuszt? Bajuszt? Bajuszt?” Milyen különös, „senki sem mer hozzányúlni".

[1] Dalí, Salvador: Gondolatok és adomák. Glória Kiadó, Budapest, 1998.
[2] Köztudottan szoros barátság fűzte a meleg költőként ismert Federico García Lorcához. Lorca állítólag nemcsak verseket dedikált barátjának, hanem szerelmes is volt a festőbe.
[3] Martínez, Rosa (szerk.): A huszadik század. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001, 80.
[4] Dalí, Salvador: Gondolatok és adomák. Glória Kiadó, Budapest, 1998, 79.
[5] Mozatot, Vermeert és Velázquezt hozza fel példaként.
[6] Ezért halottak napján virágkoszorút helyezett el a már említett Le Corbusier sírján, mert utálni ugyan utálja, de tökéletesen gyáva.

Film: Bíborhegy (Crimson Peak) magyarul beszélő amerikai horror, 2015. Filmkritika

Hidi Tünde 

A horror esztétikája — Bíborhegy

Guillermo del Toro, a horror és a fantasy műfajainak filmes guruja a Mimic-kel és a Hellboy-szériával szerzett komoly népszerűséget a zsáner rajongói körében, mígnem A faun labirintusa az egyöntetű szakmai elismerést és az Oscar-díjat is meghozta neki.

Bíborhegy (Crimson Peak) című 2015-ös romantikus horrorjához — melynek co-producere és egyik forgatókönyvírója is ő — a klasszikus rémtörténet-hagyományból merített inspirációt,  ötvözve a thrillerre jellemző pszichológiai megközelítést a félelemkeltés primerebb, rémisztő lények által előidézett módjaival. Mozijának közvetlen műfaji előképei a 60-as évek klasszikus hollywoodi horrorfilmjei. Del Toro ezzel az alkotásával mesterei előtt kívánt tisztelegni, ám egyszersmind megalkuvásmentes alternatívát nyújt a zsigeri undorra és olcsó ijesztgetésre építő kommersz horror helyett.

Horror igényeseknek

A narratív keretbe helyezett történet jól ismert toposzok és sémák mentén építkezik, ugyanakkor ezek egy részének újraértelmezésre is kísérletet tesz a rendező, elsősorban a genderszempont beemelésével és a pszichológia újabb eredményeit hasznosítva. Ez a posztmodern eklektika sajátos karaktert ad a filmnek, s ennek köszönhető, hogy habár ismerős világba csöppenünk, a Bíborhegy mégsem tűnik utánérzésnek.

A műfaj jól ismert jegyei közül az elátkozott ház motívuma jelenik meg leghangsúlyosabban a filmben. Allerdale Hall (Bíborhegy, ahogy a népnyelv nevezi), az organikus létmódú ódon kastély olyan imaginárius tér, amely nem csupán kitüntetett helyszíne a cselekménynek, hanem egyfajta kivetülése a szereplőket gúzsba kötő tudattalan félelmeknek és fájdalmas emlékeknek. A kastély nagy műgonddal megalkotott — számítógépes grafika nélkül, hagyományos módon felépített — belső terei lenyűgözőek. A film egyik legfőbb erénye éppen ez a pazar, már-már túlcsorduló vizuális kifejezésmód, mely által az épített környezet és a tárgyi világ jelentős része nem egyszerűen színhelyként, illetve díszletként funkcionál, hanem metaforikus szerepe van, sőt szinte párhuzamos narratívát képez az elbeszélés hagyományos módjai mellett.

A cselekmény a sokféle világmagyarázatra nyitott századvégen indul: az angol főnemesi Sharpe-testvérek, Thomas (Tom Hiddleston) és Lucille (Jessica Chastain), valamint az amerikai self-made man, Carter Cushing (Jim Beaver) találkozásakor két különböző világ összeszikrázásának lehetünk tanúi.

Cushing kemény munkával alapozta meg üzleti hírnevét és tetemes vagyonát, ám legféltettebb kincse egyetlen lánya, az éles eszű, regényírói pályára készülő Edith (Mia Wasikowska). Sir Thomas Sharpe-nak viszont a rangján kívül szinte semmije nincsen, s hogy elkerülje a teljes egzisztenciális összeomlást, befektetőket próbál találni bányagépe megépítéséhez, mellyel felszínre hozná a birtokán található értékes vörösagyagkészleteket.

Vizuálisan is jól elválik a két élettér: az amerikai nagypolgári házak meleg fényei, elegáns és praktikus enteriőrjei, Edith aranyszínű ruhái és mézsárga haja a megismerhető, szerethető otthonvilág hangulatát idézik meg, míg a baronet és húga fekete-vörös viselete, ódivatú megjelenése már az első képkockákon előrevetíti a csak jóval később feltűnő Bíborhegy dermesztően komor, s szinte időn kívüli, életidegen tereit.

A képi megjelenítés mellett egy titokzatos, nehezen értelmezhető túlvilági figyelmeztetés is utal az idegen világ veszélyességére. Edithet anyja szelleme kétszer is felkeresi, hogy elmondja, maradjon távol a Bíborhegytől. Csakhogy a lány számára dekódolhatatlan az üzenet, hiszen sosem hallott ilyen nevű helyről (a figyelmeztetés funkciója persze ettől még nagyon is lényeges, hiszen feszültséget ébreszt a nézőben és baljós árnyat vet az elkövetkezendő eseményekre).

A kékszakállú herceg nővére

Miként Edith anyjának szelleme, a későbbiekben felbukkanó kísértetek sem ártó szándékúak, csupán a megjelenésük félelmetes. Egy idő után a néző már bele sem remeg a nagy dirrel-dúrral előbújó és kissé erőszakos szellemek feltűnésébe. Eredeti megoldás, hogy a túlvilági lények vizuális megjelenítése asszociatív és egyénre szabott: a feketekolerában elhunyt anya fekete, szőrös pókot idéző alakot ölt, míg a Bíborhegy halottainak szellemtestét vörös agyag vonja be.

Annál vérfagyasztóbb viszont a húsvér Lucille Sharpe merev pillantása, elejtett félmondatai, visszafojtott indulata. Hamar kiderül, hogy ebben a rémmesében nem a túlvilági szellemeket kell majd legyőznie a hősnőnek. A történetben egyébként sincs jelen a metafizikai értelemben vett abszolút gonosz: a Sharpe-testvérek rideg és erőszakos gyermekkora bőséges magyarázattal szolgál a későbbi személyiségtorzulásokra és neurózisokra. Lucille pszichoszexuális zavaraiban pedig az elfojtott ösztöneit perverziókban kiélő, meghasonlott és képmutató erkölcsű viktoriánus kor devianciája tükröződik.

A vágy titokzatos tárgya: a férfi

Üdítő és zseniális húzás, hogy horrorban bevettnek számító tipizálással szemben a megmentőjére váró passzív nő szerepét ezúttal a férfi főhősre osztották.  A sármos Thomas Sharpe mindenekelőtt a körülötte és érte viaskodó erős nők vágyának tárgya. Vonzó és tehetséges ugyan, ám híján van annak a belső erőnek és elszántságnak, mely által irányíthatná a sorsát. Semmivel sem önállóbb, mint azok a mechanikus bábuk, amiket a műhelyében fabrikál. Felesége és nővére erőterében sodródik, s még az események mindent eldöntő tetőpontján sem képes belátni, hogy Edith és Lucille világának nem létezhet metszéspontja.

Szellemek márpedig vannak

A pazar kivitelű elátkozott kastély remek helyszín a dinamikus és teátrális jelenetekhez, a néző alig várja, hogy működésbe lendüljenek az artisztikus szerkezetek, feltáruljanak a bezárt szobák, recsegjen-ropogjon az ódon ház, felbugyogjon a vérrel analóg vörös agyag. És nem is kell csalódnia, del Toro egyetlen előreutalást, finom jelzést sem hagy beváltatlanul, precízen egymásba ölti a szemeket. A film lezárása talán épp emiatt nem okoz meglepetést. Az utolsó jelenetben azért megenged magának egy cseppnyi humort is rendező, pont annyit, amennyi még nem veszélyezteti a történet komolyan vehetőségét. Mert az azért tényleg jó poén, hogy a romantikus horrorok változatos szúró- és vágóeszköz-arzenáljának szerepeltetése után egy közönséges ásó tesz pontot a történet végére. A nyers erő diadalmaskodik az önismétlő, kiüresedett retorikán.

Ez az ütős pont a történet végén azonban nem lezárás, inkább afféle hármaspont, a rendező nem engedheti, hogy a szellemvilágot értelmét és erejét vesztett rekvizitumnak tartsuk. A narráció visszavezet a kerethez, a kísértetek létezésének kinyilvánításához, mert ahogy a klasszikus horror vallja: a gonoszt le lehet ugyan győzni, de sohasem lehet végleg elpusztítani.

Ami a színészi játékot illeti, a főszereplők tisztességes teljesítményt nyújtanak. Valódi lehetősége a brillírozásra talán csak Chastain-nek lett volna, ő viszont egy visszafogottabb, eszköztelenebb gonoszt hoz, mint amit a néző esetleg elvárna. Tom Hiddlestone-nak leginkább azért jöhetett jól a bárgyú baronet szerepe, hogy a beskatulyázó Loki-karakter (Thor-széria) után egy új, ha mégoly halvány színt mutathasson meg magából. S habár Mia Wasikowska kosztümös filmben eleve jó választás, ezúttal ő sem vitt túl sok erőt a karakter megformálásába.

Meglehet, hogy nem rágjuk tövig a körmünket az izgalomtól a Bíborhegyet nézve, s a filmtörténet leggusztustalanabb és legelvetemültebb kísérteteit sem itt találjuk, de ha míves látványra és finom borzongásra vágyunk, érdemes rászánnunk 2 órát del Toro hommage-ára.

Bíborhegy (Crimson Peak) magyarul beszélő, amerikai horror, 119 perc, 2015.

feLugossy László

SPONTÁN VÁLOGATÁS (1999-2017)

- Godot Galéria - Totális jelenlét -

Megnyitó: 2017. január 20-án 19 órakor
Megnyitja: feLugossy a Távolból
Megtekinthető: február 11-ig keddtől péntekig 9 és 14, szombaton 10 és 13 óra közt

Totális jelenlét

„Vannak helyzetek, amikor a jelenlét és a más helyen tartózkodás összhangja tökéletes mély értelműséget jeleníthetnek meg, ha az eredőt, a közös nevezőt érzékenyen félretesszük. Tetemes mennyiségek a minőségek sziporkázó arányában. Lehetek-e annyira elvont, hogy fizikai jelenlétemet másképpen és jámborul is képviseljem?”  (A jelenléti hűség kedvérért)
 
A Godot Galéria 1999 óta létezik. Ezért a galéria egyik legfontosabb művészével úgy döntöttünk, hogy 19 művet válogatunk ki tőle az elmúlt 19 esztendőből. Ezeket láthatják most.

fe Lugossy László kezdetben fényképészetet tanult. A képzőművészet mellett filmmel, irodalommal és zenével is foglalkozik. Alapítója a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak, 1980–1986-ig az A.E. Bizottság zenekar tagja. Létrehozza az Inkaszámtan alkalmi társulatot (1983), barátaival megalakítja az Új Modern Akrobatika music-performance (1985–1992) és a Batu Kármen zenekart.  A képzőművészettel 17 éves kora óta foglalkozik. A 60-as évek közepén ef Zámbó Istvánnal Kecskeméten egy klubot hoztak létre, ahol kiállításokat, irodalmi esteket, beatkoncerteket szerveztek és azokban közreműködőként fel is léptek. Ekkor született meg a 1968-tól 1977-ig rendezett szentendrei szabadtéri kiállítások ötlete is. Korai kecskeméti évei alatt Tóth Menyhért festészete volt nagy hatással rá. A 70-es évek elejétől állít ki rendszeresen. A modern művészetről alkotott elképzeléseit ösztönös művészeti kifejezésekkel való kísérletezéssel tágítot ta. A kollázstech-nika felhasználásával rajzol, fest, fotót applikál, videófilmet készít, emellett költői szövegeket is ír. Munkásságában szorosan összefonódik a képzőművészi kifejezés a költészettel, zenével és mindenféle kreatív tevékenységgel. Kezdeti, kísérleti időszakában vált művészetalkotó tevékenységének leg-meghatározóbb vonásává a szabad, természetes és spontán megnyilvánulás. Képi fantáziában, ötletekben oly gazdag, hogy munkásságát nem lehet egymástól elkülöníthető korszakokra osztani, legfeljebb technikai szempontból beszélhetünk bizonyos képciklusokról (Finom c. sorozat, Azonos lények, különféle szenvedések c. sorozat). A kelet-európai underground avantgarde tipikus képviselője, aki felfogásban, minőségben és megjelenési formában egyaránt új műtárgytípus megteremtésére törekszik. Gyakran leegyszerűsített, neoprimitivista stílusban dolgozik, de a hagyományos műfaji kereteket átszakító művészeti kísérletein belül hangköltemények, nyers-hús-kompozíciók, happeningek, performance-ok, ready made-k, objektek, environment-ek is jelzik sokrétűségét. Stílusában a pop art direkt tárgykultusza gyakran keveredik a grafittik szókimondó szexuális jelképrendszerével is. A magyar művészetben egyedülálló őszinteséggel tálalja fel - mindenféle illúziótól és szemérmességtől mentesen - a legnyilvánvalóbb dolgokat, amely a ma legvalóságosabban létező kelet-európai, fejlődésben visszamaradt társadalmak jellemzője. ~ a jellegzetesen földközeli paraszti és kispolgári világ, a kiürült folklór és a másodosztályú modernizmus keveredéséből egy sajátos, asszociációkban gazdag univerzumot épít fel (Háztáji szeánsz, Nemzetközi haldokló). Az egyedi műalkotás létrehozása helyett célja a tárgyak lappangó erejének megmutatása. A lepusztult külvárosi környezet banális tárgyaiban, a háztáji állat ok, a konyha, a nejlonszatyor, a hidegen villózó neoncső, a szakadt fólia és a vadonatúj, csillogó alumínium vizesvödör stb. eklektikusan összetákolt maradványaiban ősi, archaikus értékeket keres. A hétköznapi lét hulladékaiból a harmadik világ kultikus-mitikus asszociációi mintájára teremti meg ritualizált közhelyszituációit. Művészetében a tárgyi hordalékok asszociációi mítoszként és ellenmítoszként egyaránt értelmezhetők. A jelképek és banalitások keveredését, elhanyagolt trágárságát és zilált tákoltságát kíméletlenül és mégis szeretetteljesen laza, nyájas és elfogadtató módon tárja szemünk elé a művész. Dadaista művészelődeitől, Tristan Tzarától és Marcel Duchamp-tól különbözve nem provokálni, inkább hatni kíván, amikor az élet láthatatlan dimenzióit teszi láthatóvá. - artportal.hu

egy kiállítás rekonstrukciója - magyar számítógépes művészet

Magyar művészek és a számítógép

Magyarországon most először lesznek láthatók azok a számítógépes képzőművészeti munkák, melyeket az alkotók:

Böröcz András,  Gábor Áron,  Galántai György,  Révész László László,  Sugár János,  Waliczky Tamás,  Hegedűs Ágnes,  Kiss László és Hannawati P. Ráden

Joël Boutteville francia kurátor felkérésére 1990-ben Lille-ben mutattak be.

A 25 évig elveszettnek hitt, a magyar számítógépes művészet kezdeteit megjelenítő, nagyméretű fotónyomatokat, videókat, számítógépes animációkat tartalmazó kiállítás anyagát az Artpool segítségével sikerült felkutatni és végleg hazahozni.

A Magyar Nemzeti Galériában, június 23-án 17 órakor megnyíló kiállítás az 1990-es franciaországi bemutatót a korabeli magyar számítógépes művészeti eseményeik (Digitart 1986, 1990; Dialogue Ordinaire 1987 stb.) kontextusában jeleníti meg. A kiállítás, valamint a kísérő katalógus, reményeink szerint, egyben a műfaj magyarországi történeti feldolgozásának is nyitánya lesz. A kiállítás a korabeli alkotók és szervezők részvételével nyílik meg.

Egy kiállítás rekonstrukciója

Sinclair ZX Spectrum, Atari ST, IBM AT és XT, Commodore 64 – többnyire ilyen típusú számítógépeken készültek az 1980-as évek második felében Magyarországon született komputerművészeti alkotások. A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása a médium hazai képviselőinek első, 1990-ben külföldön rendezett csoportos bemutatkozásának rekonstrukcióján keresztül ad átfogó képet a magyar számítógépes művészet rendszerváltás előtti történetéről.
 
A számítógépes művészet magyarországi történetének korszakos összefoglalására elsőként egy 1990-ben, kilenc meghívott művész részvételével Franciaországban rendezett kiállítás vállalkozott. A lille-i Fête de l'image (Képünnep) programsorozat részeként, az új médiaművészet jeles kurátora, Joël Boutteville által összeállított Les Artistes hongrois et de l’ordinateur (A magyar művészek és a számítógép) című tárlat a szocializmus utolsó éveiben Magyarországon kibontakozó digitális művészet minden lehetséges területét (komputergrafikát és -animációt) felölelte. A kiállítás kilenc magyar művész (Böröcz András, Gábor Áron, Galántai György, Hegedűs Ágnes, Kiss Llászló, Hannawati P. Ráden, Révész László László, Sugár János és Waliczky Tamás) műveiből a Boutteville által válogatott mintegy százhúsz műtárgyat 1990 és 1991 között még két másik helyszínen (Étampes-ban és Helsinkiben) is bemutatták.
 
A szocializmus utolsó éveiben született magyar komputerművek újdonsága a képzőművészet hagyományos intézményi struktúráján való kívülállásukban ragadható meg. A művészet szabadságát hirdető üzenet az államszocializmus bukása és a nyugati típusú politikai berendezkedés konszolidációját követően azonban veszített jelentőségéből és egyre kevésbé volt aktuális. Huszonöt évig senki sem firtatta, hogy mi lett a kiállított művek sorsa. A sokáig elveszettnek hitt alkotásokat azonban Joël megőrizte, és a művek 2016 elején visszakerültek Magyarországra. A hazai médiaművészet-történet mérföldkövének tekinthető franciaországi bemutató hatással volt a technikai képpel folytatott 1990 utáni magyarországi kísérletekre, a médiumnak a megváltozott kultúrpolitikai klímában, a rendszerváltás után betöltött szerepére és előkészítette az utat a digitális kultúra intézményes keretek közé emeléséhez.
 
Az utóbbi időszakban az új médiaművészet korai korszakát egyre fokozottabb nemzetközi érdeklődés kíséri, jóllehet Magyarországon ez idáig még nem szenteltek önálló bemutatót a témának. A Magyar Nemzeti Galériában látható tárlat a Joël Boutteville által negyed évszázaddal ezelőtt kiválasztott anyag rekonstrukcióján keresztül a médium nemzetközi kontextusba állításával tágabban is foglalkozik a digitális képalkotást forradalmasító magyar származású úttörők munkásságával és átfogó képet ad az 1970-es évek közepén Magyarországon kibontakozó számítógépes művészet első, a rendszerváltásig tartó korszakáról.
Az 1975 és 1981 között Magyarországon született komputerművészeti kísérletek (többek között Bartók István, Bódy Gábor, Csízy László, Háy Ágnes, Kismányoky Károly és Száva Gyula alkotásaival) mellett a közönség megismerkedhet a digitális képalkotást forradalmasító magyar származású úttörők munkásságával.
A kiállítás első részében a komputerművészeti pályázatok kapcsán felelevenítésre kerül a médium hazai recepciója: betekintést nyerhetünk a digitális kultúra történetébe, valamint megismerhetjük a Szépművészeti Múzeum 1986-ban rendezett Digitart kiállítását.
 
A korszak magyar komputerművészete a szocializmus utolsó éveiben, a felpuhult kádári diktatúra nem hivatalos művészeti közegében dolgozók számára lehetővé tette, hogy ideológiamentesen alkossanak valami korszerűt. A számítógéppel létrehozott művek kívül estek a képzőművészet hagyományos intézményi struktúráján, kiállításukhoz nem volt szükség egy őket hatóságilag véleményező hivatalos szerv, a Képzőművészeti Lektorátus engedélyére. Nem voltak a kialakult kánon részei és esetükben nem érvényesültek azok a megítélésükhöz szükséges egyezményes sémák sem, amelyek alapján kötni lehetett volna őket bármilyen korábbi hagyományhoz. Nemcsak a létrehozásukhoz szükséges eszközök, de a művek hordozója is megfoghatatlan volt – egy mágneslemezen például bárhova eljuttathatók voltak. A számítógép demokratizálta a művészetet, szabadsággal ruházta fel az alkotókat és megszüntette a művészeti ágak között a szocialista kultúrpolitika által mesterségesen felállított hierarchiát.
 
A kiállításhoz kétnyelvű (magyar és angol) katalógus készül.
 
A kiállítás kurátora: Orosz Márton, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze

mobil számítógépek

A klasszicizálódott Zalán újra az avantgárd térfélen? Mint 30 éve? Természetesen nem nagyra tartott barátunk arctalan - ez kötetének a címe.

Az undorgrund művészeti MERSZ KLUB meghív

ZALÁN TIBOR

ARCTALAN

című irodalmi estjére

Zárójelentés

Fél az éjszakától
Ez is egy pont ahová eljutni lehet
Befelé szűköl
Már nem az álom többé nem a lebegés
Már nem kiváltása szaros napoknak többé
Feladat mely a túljutást célozza meg
A menekülés útvonala valahogy valamikor összezárt
A gyomorban forró ököl
A kezekben ujjaknál végződő folyamatos remegés
A teraszról a pokolra látni
Folyékony szurokban fürdetik az angyalokat
Szárnyuk akár az olajkatasztrófa béna madaraié árván lecsüng
A laptop monitorján kódolhatatlan üresség
Belenyúl ráolvad a kezére a ragacsos anyag
Visszarántja de már fertőzést kapott 
A rossz elhallgatásoktól
Ki kell vakolnod a temetőt súgja valaki

 ________________________

Bejövetel: 18h. Program: 19h

A belépés ingyenes, a kilépés bizonytalan.

Dohányzó helyiség, korrekt árú büfé.

Ne hozz be saját italt, kisgyereket, kutyát.

Megnyílt a Dada Bazaar: válogatott szépirodalom, művészet, filozófia stb.

(Vásárlásoddal a klub fenntartását támogatod.)

2016. június 3. (péntek)

Mersz Klub, Budapest VIII., Csobánc u. 10.

(szuterén utcai helyiség, vasajtóval)

Támogató: a Szépírók Társasága

Az irodalom mai kontextusai / NKA

TISZTELT MEGHÍVOTTAK!

EZ A MERSZ MŰVÉSZETI KLUB KÖRLEVELE. AKI LE AKAR ÍRATKOZNI RÓLA, JELEZZE. KÖSZÖNETTEL: TRICEPS (LANTOS LÁSZLÓ), KLUBVEZETŐ

a magyar avantgárd irodalom árverésen, szamizdat könyv, kiadvány - picasso budapesti kiállítása

Picasso újra Budapesten

Utoljára tíz éve, 2006 szeptemberében volt kiállítása  Budapesten: a Szépművészeti Múzeumban került bemutatásra a Picasso szerelmei c. összeállítás. Élvezhető anyag volt, szakmailag értékesen és közönségbarát módon összerakva. Talán csak kép volt egy kicsit kevés, pontosabban: jelentős művekben szűkölködött  valamelyest a tárlat. Nem így a 2016-os, amely a XX. század egyik legnagyobb hatású művészének szenteltek. Címe:

Picasso - Alakváltozások, 1895-1972

Anyagát a párizsi Musée national szervezve a nagyar fővárosba a Szépművészeti Múzeummal és a Magyar Nemzeti Galériával együttműködve. Április 22-től látogatható Budapesten.

Több mint 100 műalkotás, festmények, rajzok és szobrok. Pablo Picasso életművének valamennyi periódusát felöleli a vernisszázs. A kiemelt téma: az emberi alak megformálása és a megformálás változása az időben. A bemutatott anyag zöme, 74 alkotás a Musée national Picasso gyűjteményéből érkezik, de szerepelnek művek a világ több nagy múzeumából is, így a budapesti kiállítás megrendezéséhez kiemelkedő remekművek kölcsönzésével járult hozzá a jeruzsálemi Israel Múzeum, a baseli Beyeler-gyűjtemény, a berni Kunstmuseum, a moszkvai Puskin Múzeum és a stuttgarti Staatsgalerie. A kiállításon látható lesz még a budapesti Ludwig Múzeum három festménye, valamint egy válogatás a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményében őrzött európai rangú metszetanyagból.

Avantgárd irodalom a kalapács alatt

Az avantgárd kiadványok a műtárgypiac kevésbé felfedezett területét képezik, de most... Mint a témához kicsékét és konyítók és gyakorló sznobok is tudják, az avantgárd irodalom Magyarországon a két világháború közti időszakban virágzott mint ellenkultúra. Az avantgarde alkotások viszonylag kis példányszámban jelentek. Az avantgárd irodalom és képzőművészet gyakran összefonódott a könyvekben, Kassákhoz kötődnek azok a példák, amikor e két terület a legszorosabb kapcsolatban állt: az 1926-os Tisztaság könyvének a tartalom és a borító is Kassák munkáját dicséri. Ezen kívül is érdemes megemlíteni más kiemelkedő művészeket is, akik az 1910-es, '20-as és '30-as évek avantgárd irodalmának könyvborítóin dolgoztak. Bortnyik Sándor illusztrálta például Barta Sándor Vörös zászló és Kassák Lajos Tragédiás figurák című kötetét is 1919-ben.

Úgy tűnik, hogy manapság újra a figyelem középpontjába kerülhet az avantgárd irodalom. Ezek a kis példányszámban megjelent művek, melyeknek a terjesztésük is limitált volt (sokszor olyan helyekre korlátozódott, mint az Andrássy úton működött Mentor Könyvesbolt), manapság többek között a Kassák Múzeumnak, a XX. század első felének avantgárd művészetére koncentráló kiállításainak köszönhetően kerülnek a figyelem középpontjában. Az ajánlóban bemutatott alkotások mind licitálhatóak lesznek a következő hetek budapesti aukcióin.

• Picasso a télikertben - Szamizdat utazás
• Télikert árak Ausztriában - Wintergarten

Tábori Elemér

Mondom szöveg befejezés

gyanánt egyidejűleg az abbahagyás mámorával. Vannak alkonyati idők, midőn a szövegbefejezés, mondom, adatik. Aláírom, aláteszem. Alátétszöveg. Repülő szövegcsészealj. Ufó jéghegy.

Performance: minden csésze alján versidézet. Akkor kell elolvasni, amikor csészében a forró kávé. Felborítod a protokollt. Leforrázod a combodat. Sziszegve szolgálsz versidézetet felolvas. Mondod szöveg.

Mondom szöveg befejezés, hogy nem lesz csattanó. Nem lesz csattanógacsucsu. Csucsukd be a szövegablakot. Most. Mondom. Abbafejezés. Ablakbefejezés.

Hová való vagy? Pörformanszi? Chanti-manysi?. Finnugorj ki az ablakon. Az abLaokoon. Ahol lakom. Elképesztő magasztosság honol. Nyelvek fája ágaz-bogoz. De mit terem? Kérdezem. Vagy mondom. Szöveg befejezés gyanánt.

Olvastunk egy nem túl friss publikációt a témában. Annyira nem friss, hogy a nyilatkozó alany sajnos már nincs az élők sorában, ez messzemenően visszatart bennünket attól, hogy őt magát minősítsük, akár irodalmi tevékenységét, akár emberi mivoltát illetően. A nyilatkozat azonban még a mi olvasatunkban is hemzseg a csúsztatásoktól, holott az Alkarpatrazt nem lehet azzal vádolni, hogy a lentebb negatívan értékelt szereplőkkel szemben megengedő lenne, sőt. A 60-as-70-es évek történéseit illetően messzemenően Kovács Vilmossal szimpatizálunk, azonban azt is látjuk, hogy kik bújtak elő az ő kabátujjából, és évtizedek óta (Úristen, egy fél évszázada!) micsoda hamis próféták, irodalmi sarlatánok védik az ő becsületét - maguk számára kovácsolva ezzel tőkét negyven-ötven esztendővel ezelőtti sérelmekből. Azt gondoljuk, teljesen világos, kinek az oldalán állt 1965-ben vagy 1971-ben az igazság - de az is világos, a Kovács Vilmos árnyékában pislákoló szerény és szerényebb tehetségek, sokszor inkább féltehetségek vagy süvöltő dikettánsok kizárólag példaképük mártíriuma miatt nyertek tekintélyt - és ebből próbálnak megélni a mai napig. Arról meg fölösleges vitatkozni - a címet csupán figyelemfelkeltőnek szántuk, hogy szamizdat folyóirat volt-e a kárpátaljai Együtt. Formailag akár tekinthető annak, lévén a cenzúrahatóság engedélye nélkül jelent meg: ám az Ungvári Állami Egyetem vezetése engedélyezte megjelentetését. Vigyázat: Állami Egyetem. Tehát egy magas szintű állami intézmény legfelsőbb vezetői hozzájárultak a gépirásos diáklap előállításához, terjesztéséhez. Ez értelmileg mindenképpen megkérdőjelezi az eredeti cikk állítását: "...Együtt címmel szamizdat folyóiratot szerkesztett annak betiltásáig" - nos, ha a betiltás után is kiadták volna, azt már lehetne szamizdatnak nevezni,

A tudósításban szó szerint az alábbiak szerepelnek a nyilatkozóra hivatkozva. Az akkori dogokban kevésbé járatos hozzáértő is felkapja a nevét nem egy kijelentésen, szóhasználaton.

[a nyilatkozó]  Elmondása szerint erős, tenni vágyó évfolyam került az [ungvári] egyetemre 1965-ben, [beregszászban] Drávai Gizellánál találkoztak a helyi értelmiség tagjai, s elhatározták, hogy a szovjet rendszer érdekeit szolgáló alibi irodalom – melynek két díszpintye azt hivatott példázni, milyen csodálatos a kisebbség élete – helyett valódi irodalmat adnak a magyarul olvasóknak. Az egyetemi diákkör vezetésének megszerzése után lapalapításra adták a fejüket, óvatos oktatóik azonban négy(!) példányban maximálták a darabszámot. Mégis 36-40 volt a példányszáma a linómetszetes címlappal készített periodikumnak, mely nem túl nagy szám, de kézről kézre adták. „Többen olvasták, mint ma irodalmi lapokat Kárpátalján” – értékelte a hivatalos engedély nélküli lap szerkesztője. Utasítást kaptak ugyan, hogy az első számban ítéljék el Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényét, ám ezt nem tették meg.
  Balla László, a Kárpáti Kiadó vezető szerkesztője igen. 1964-es szakvéleménye megjelent a Kortársban, honlapjukon olvashatóak hasonló szép mondatai: „Melyek a kézirat alapvető fogyatékosságai? Számos, eszmei szempontból néha egyenesen káros állítást hordoz. A szerző egyenesen megcsúfolja azokat az ideálokat, amelyek a szovjet társadalom alapjának a talpkövét képezik (így például a kommunizmus építőinek erkölcsi kódexét), megkérdőjelezi a párt vezető szerepét az irodalomban és a művészetben, lejáratja a szocialista realizmus módszerét, és népszerűsíti az absztrakt művészetet.”

  Mivel a ruszin elöljárók nem értették, miről van szó az Együttben, két és fél éven át gond nélkül terjeszthették. Míg egy Magyarországra került példány alapján feljelentés érkezett ellenük, s csak a rokon rektorhelyettes segítőkészsége és határozott kiállása révén maradt el a komoly fejmosás.
  A lap körül csoportosulók később az ukrán Forrás vagy a Kárpáti Igaz Szó szerzőgárdáját erősítették. Mire Vári Fábián László az egyetemre került 1968 szeptemberében, már nem jelent meg az Együtt, de még akkor is emlegették. Talán ezért is figyelték gyanakvóan az ő törekvéseiket.
  Balla László feljelentése nyomán hamar katonai behívót kapott több egyetemista, s találta magát például az NDK egyik laktanyájában, mert az ügy kivizsgálását és értékelését is a területi pártbizottság tagjára, Balla Lászlóra bízták.
  S. Benedek Andrást sem egyszerűen elbocsátották Kovács Vilmossal együtt kiadói állásából, hanem gyermekkori betegségéből eredő katonai alkalmatlansága ellenére besorozták. Mivel utána bűnbánó műveket nem adott közre, állást nem kaphatott megyéjében. Tanári diplomájával kertészként dolgozott 1974-ben, amíg fel nem mondtak neki, mert „vélhetően ideológiailag nem megfelelően locsoltam a virágokat”, majd utazó fényképészként kereste kenyerét 1976-os áttelepüléséig. Továbbra is követte a kárpátaljai eseményeket, s meglepve olvasta a Hatodik Sípról, hogy „az 1944 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóirata, melyet Balla D. Károly hívott életre 1989-ben.” (Balla D. Károly az emlegetett Balla László fia) Mikor a Pánsíp is megszűnt néhány év után, a kulturális magazin egykori főszerkesztő-helyettese, Nagy Zoltán Mihály és Dupka György lapalapítás ötletével keresték fel Vári Fábián Lászlót 2002-ben. Az összefogás fontosságát jól kifejező Együtt cím használatához engedélyt kaptak az alapítótól, kifejezve, hogy az 1965-ös kezdeményezés folytatói kívánnak lenni, s immáron hét éve jelenik meg a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóirataként.

Nos, eddig az idézet. Ki-ki ítélje meg, mit és mennyiben fogad el a fentiekből, illetve hogy szimpatikus-e neki az efféle nyilatkozat. Ha pedig az örökösök kvalitásait illetően kételyei lennének, vegye kezébe az Együtt bármelyik számát. De csak saját felelősségére.