tábori elemér
Ki akarjuk robbantani a mellvértek mögül a betokosodott agyú nyelvvédőket, akik ellenünk, használói ellen védik legkedvesebb eszközünket. Fel akarjuk törni a kárpátaljai magyar irodalom szánalmas panoptikumát, hogy a legszentebb szentélyben egyetlen forró szeretkezésünk hevével viasztócsává alázzuk az összes kifestett, pózba állított szánalmas figurát.
avagy kiáltvány helyett a játék átadja magát önmagának
Ha nem viszolyognánk mindenféle kiáltványtól és nem tagadnánk az irodalomnak mint valami meghatározható dolognak a létezését, továbbá ha volna zászlónk vagy pajzsunk, vérszerződésünk vagy alapítólevelünk, alkotmányunk vagy működési szabályzatunk, plakátunk vagy röplapunk, akkor mindezek tartalmaznák, magukon viselnék, lobogtatnák és hirdetnék, leszögeznék és törvénybe foglalnák, kívánatossá és kötelező tennék Jacques Derrida következő megállapításait:
„Kétségbevonhatatlan elkerülhetetlenséggel minden arra látszik utalni, hogy az írás fogalma – mivel többé nem jelöli az általában vett nyelv valamely partikuláris, származékos, kiegészítő formáját (értsünk bár kommunikációt, kapcsolatot, kifejezést, jelölést, netán jelentés vagy gondolat létesítését vagy más egyebet a nyelven), és mivel többé nem jelöli egy főjelölő külső felszínét, elillanó hasonmását, a jelölő jelölőjét – kezdi szétfeszíteni a nyelv határait. Az írás a szónak minden értelmében komprehendálja: felfogja, magában foglalja, megérti a nyelvet. Nem arról van szó, hogy az 'írás' szó többé nem nevezi meg a jelölő jelölőjét, hanem furcsa mód úgy látszik, hogy a 'jelölő jelölője' többé nem esetleges megkettőzést, bukott másodlagosságot definiál. Ellenkezőleg: a 'jelölő jelölője' a nyelv mozgását írja le, mégpedig nyilván az eredetében – de máris gyanítható, hogy az olyan eredet, amelynek a szerkezete a 'jelölő jelölőjeként' fejezhető ki, elrejti és eltörli önmagát, miközben létrejön. Itt a jelölő mindig már jelöltként működik. A másodlagosság, amiről azt hittük, kizárólag az írásnak tulajdonítható, általában is kiterjed minden jelöltre, azonnal kiterjed rájuk, mihelyt belépnek a játékba. Nincs egyetlen olyan jelölt sem, amely – ha már egyszer belekerült – kivonhatná magát a jelölő hivatkozások ama játékából, amely a nyelvet alkotja. Az írás megjelenése ennek a játéknak a megjelenése: manapság e játék átadja magát önmagának, eltörli azt a határt, amelynek segítségével szabályozhatónak látszott a jelek körforgása, és magával sodorja az összes megnyugtató jelöltet, felszámolja az összes erődítményt, az összes játékon kívüli hadállást, amelyek felügyeltek a nyelv területére.”
Azt gondoljuk ugyanis, a modern irodalomnak (az „írásnak” mint folyamatnak és produktumnak) ez a fenti definitív megfogalmazása mindenki számára megkerülhetetlen, aki a literatúráról korszerűen gondolkodó alkotónak tartja magát és ebbéli magatartását szövegtényekben gondolja demonstrálhatónak Különösen fontosnak hisszük a következők evidenciába vételét: „az írás fogalma […] kezdi szétfeszíteni a nyelv határait.” Illetve: „Az írás […] felszámolja az összes erődítményt, az összes játékon kívüli hadállást, amelyek felügyeltek a nyelv területére.”
Ha tehát hirdetnénk célt, ha megfogalmaznánk törekvést, akkor leszögeznénk, hogy az irodalmi nyelv felügyeletét ellátó erődítmények és hadállások felszámolásában kívánunk jeleskedni.
Ki akarjuk robbantani a mellvértek mögül a betokosodott agyú nyelvvédőket, akik ellenünk, használói ellen védik legkedvesebb eszközünket.
Ki akarjuk füstölni a magukat az olvasók mögé beásó, hősi pózokban tetszelgő végvári vitézeket.
Fel akarjuk törni a kárpátaljai magyar irodalom szánalmas panoptikumát, hogy a legszentebb szentélyben egyetlen forró szeretkezésünk hevével viasztócsává alázzuk az összes kifestett, pózba állított szánalmas figurát.
De nincsen sem kiáltványunk sem zászlónk, nem hirdetünk sem célt, sem harcot, nem teszünk mást, csak nem vonjuk ki magunkat „ama játékból, amely a nyelvet alkotja.” Mi átadjuk magunkat a játéknak, a „játék átadja magát önmagának”. Ebben keressük, mert egyedül ebben tudjuk az önfeledt teljességet.
tábori elemér
