Anyám és nagyszüleim trianoni menekültek voltak, 1944-ben visszaköltöztek Beregszászba; pechükre.
DrKállay: Szárazföldi hajónapló
Anyám és nagyszüleim trianoni menekültek voltak, 43-ban visszaköltöztek Beregszászba; pechükre. Anyám férjhez ment erdőmérnök apámhoz, aztán megszülettem. Apámat 59-ben áthelyezték Belaruszba, anyám követte, én maradtam a nagyszülőkkel, illetve már akkor kétlaki kezdtem lenni. Aztán nagyanyám meghalt, akkor nagyapám és én is felköltöztünk a Novozavodszk nevű „városba”, ipartelepre inkább. Ott érettségiztem, de nyaranta visszajártam Sárosorosziba, a másik nagyszülőkhöz. Aztán besoroztak a tengerészethez; az ukrán (szovjet-ukrán) flottához kerültem. Közben apám üzemi balesetet szenvedett, leszázalékolták. Szüleim és nagyapám visszaköltöztek Beregszászba, én pedig maradtam a seregben, továbbszolgálóként, illetve elvégeztem a tiszti akadémiát. 18 éven át hajózgattam...
Kis intermezzo, hogy közben négy évig házas, és egy évig Csernovic (feleségem volt ide való) rendőrparancsnok-helyettese is voltam, nem csekély apósi befolyásnak köszönhetően. (Fiam, menyem, két unokám él ma abban a városban.) De a házasságom tévedésnek bizonyult, visszakértem magam a tengerészethez. Még jóval ezelőtt meghalt nagyapám. Amikor apám is távozott az élők sorából, akkor anyám férfi nélkül maradt, vissza kellett térnem hozzá. Ekkorra már a tengerészet sem volt a régi. Ez közvetlenül a rendszerváltozás utáni zavaros években történt. Minden lehetséges és lehetetlen módon kerestem akkor a pénzt, felhasználva régi tengerészeti kapcsolataimat is: a haverok bármit be tudtak hozni bármelyik országból.
Két-három hetente meglátogattam a lassan felnőtté cseperedő fiamat Csernovicban, összehaverkodtam feleségem férjével (na, tőle kaptam a doktorátusomat egy végigvodkázott éjszakán!), mindenfélét üzleteltünk, valutáztunk, csempészárut szállítottunk a truszkaveci piacra. Egy-egy odesszai kiruccanásomból megtérve akár hónapokig megéltem az elpasszolt cuccokból (high-tech laptop akkumulátorok).
Kijártam Orosziba is az unokatestvéreimhez (ottani nagyszüleim is meghaltak időközben), ott is vittem az üzletet vastagon, néha hetente oda-vissza buszoztam Csernovicból (ahol a "lerakatunk" volt), egyenes járat híján általában Rahón szálltam át, ahol aztán életem legviharosabb szerelmi kalandjába is sikerült belekeverednem.
Épp felfutóban voltam minden téren, amikor egy nyári napon anyám bejelentette, hogy megkaptuk a kiutazási és letelepedési engedélyt: Hajdúböszörménybe költöztünk, idős nagynénémhez, családegyesítés címén. Kicsit fájt a szívem mindazért, amit hátrahagytam, de akkor nem hagyhattam magára.
Abban a halálosan unalmas hajdúsági porfészekben aztán anyám hozzáment egy nálam fiatalabb pasashoz - én pedig leléceltem; bele a nagy magyar valóságba.
Sokfelé laktam és még több felé jártam azóta, kevéske tengerben is volt részem, de nem igazán ízlett a nosztalgia. Most éppen fővárosi, de inkább úgy mondanám, külvárosi lakos vagyok. Törzsvendégnek számítok a közeli kocsmában, továbbá egy matróz-klubban (ahol rangot szereztem a sok édesvízi között), valamint a kerületi Szabó Ervin Könyvtárban, és beiratkoztam egy sportlövő-egyesületbe is. Ja, májustól szeptemberig évente a balatoni mentőszolgálat alkalmazásában állok, ősszel-tavasszal néha kamionokat kísérek, télen pedig szakállat eresztek és én vagyok a télapó.